A neves amerikai tudós, Robert Langdon (Tom Hanks) éppen Párizsban tartózkodik, amikor az éjszaka közepén telefonon keresik. A Louvre egyik jól őrzött termében holtan találták a múzeum egyik kurátorát, és a rendőrség abban bízik, Langdon segíthet megfejteni a rejtélyt: az áldozat mellett ugyanis érthetetlennek tűnő jeleket találtak. A tudós akarata ellenére viharsebesen keveredik bele az eseményekbe: szakértőből hamarosan gyanúsított lesz, és kénytelen együtt menekülni a kurátor kiismerhetetlen unokájával (Audrey Tautou). Nemsokára rájönnek, hogy két titkos egyházi társaság, a Sion testvérei és az Opus Dei harcába keveredtek bele: a harc talán több száz éve tart, tétje pedig az a titok, melynek megfejtése talán a Párizson, London, kalandokon, titkokon, gyilkosságokon keresztülvezető hosszú út végén várja őket.

Csak úgy repkednek a nagy számok. Ron Howard százhuszonöt millió dolláros filmet csinált a könyvből, amit milliók olvastak, és amit persze milliók fognak megnézni. Azért csak óvatosan: a hatalmas elvárások árnyékában nagyot lehet puffanni. Kétszeresen is.

Kedves olvasó, a világ két részre oszlik. Van, aki olvasta Dan Brown Da Vinci-kód című könyvét és van, aki nem. Mit nem adnék érte, ha a második csapatba tartozhatnék - először is azért, mert akkor talán szűz szemmel, önálló filmként néztem volna végig a 150 perces könyvadaptációt, másodszor pedig azért, mert a könyv bosszantóan gyenge. Van azonban egy óriási erénye: villámgyorsan ki lehet olvasni és bedobni a strandtáskába, a naptej mellé, az se baj, ha ragacsos lesz. A könyvvel szemben Ron Howard filmje egy zavaros, végtelennek tűnő hajsza, amiből a tömött (mert tömött lesz, az biztos) moziterem sötétjében már sokkal nehezebb kikecmeregni.

Azok kedvéért, akik ma reggelig egy különösen ingerszegény barlangban tengették napjaikat, itt az alaphelyzet: a történet Párizsban indul, ahol az éjszaka közepén holtan találják a Louvre köztiszteletben álló kurátorát, Jacques Sauniere-t (Jean-Pierre Marielle). Az idős férfi szeretett múzeuma padlóján fekszik kiterítve anyaszült meztelenül, testén vérrel firkált ősi jelek: ötágú csillag, számsorok, sőt, a múzeum ékére, a Mona Lisára is furcsa szöveget mázolt valaki.

A rejtély óriási, de annyira, hogy csak a nagyhírű amerikai szimbólumkutató, Robert Langdon (Tom Hanks) képes kibogozni. Míg Langdon munkához lát, gyanakodva figyeli őt Bezu Fache, a párizsi rendőrség mogorva nyomozója (Jean Reno). A kutatásban egy tehetséges, fiatal kriptológus, Sophie Neveu (Audrey Tautou) is részt vesz, az ő megjelenésével aztán felpörögnek az események. Megindul a hajsza a gyilkos után. A gyilkos egyébként - mint ahogy az a film első percében kiderül - egy vézna albínó szerzetes, Silas (Paul Bettany), akit egy vastagajkú Opus Dei-püspök, Aringarosa (Alfred Molina) irányít. De miért? Mi az, amiért egy istenfélő szerzetes ölni is képes?

Amikor Ron Howard nekilátott megfilmesíteni Dan Brown gyengécske prózájú, de rendkívül filmszerűnek kikiáltott, magával ragadó bestsellerét, úgy tűnt, könnyű dolga lesz. A Da Vinci-kód mégsem lett filmes film: sokszor hasonlít egy töri faktosoknak felvett ismeretterjesztő sorozatra. Az ámuldozó Audrey Tautou kiejti a száján, hogy aszongya "Niceai zsinat?", mi pedig máris halvány szentképecskék színeivel kifestett flashbacket láthatunk a történelmi eseményről. A leegyszerűsített pillanatképeken templomos lovagok, Isaac Newton, Mária Magdolna repkednek a szemünk előtt, Howard édestölcséren tölti a Tudást a sok báva néző fejébe. Amikor a szereplők éppen nem három mondatos vallástörténeti definíciókat vagdosnak egymás fejéhez, akkor a gyerekkorukra emlékeznek, vagy áhítatosan lépkednek valamelyik komor templom baljós belsejében. Mi pedig ilyenkor tudjuk, minden lépés közelebb viszi őket az igazsághoz.

De ez az igazság úgy a negyvenedik perc után érdektelen, zűrös gubanccá redukálódik, amit unalmas, szenvtelen emberek tologatnak maguk előtt. Howard erős színészekkel dolgozik, mégsem tudja őket kellőképpen felhangolni: Hanks meglepően bamba, passzív játéka az egész filmet lezsibbasztja, Tautou pedig, aki jó lenne, kimerül a már említett bociszemű rácsodálkozásban. Kettejük között semmi, de semmi nincs - az, hogy a romantikus pillanatok a könyvben is csak ügyetlen, utólag betoldott kötelező elemnek hatnak, nem menti fel a filmet; itt és most, a széles vásznon ki lehetett volna köszörülni a csorbát.

És a többiek? A remek Reno csak pillanatokat kapott: Bezu Fache-t már Dan Brown is kiírta a könyvből és a filmben sem jár jól. A rettegett Silas itt csak egy vékonydongájú, halovány fickó, aki időről-időre gusztustalanságokat művel a combjával ("kedves néző, ezt úgy hívják, cilicium"): Bettany olyan bágyadtan ijesztget, mint egy alulfizetett alkalmazott a Szellemvasúton. Az egyébként kitűnő, de rosszarcáról híres Jürgen Prochnow meglepő választás a tühctig svájci bankfiók igazgatójának szerepére és Ian McKellen élénk bolondozása az excentrikus angol lord szerepében csak sovány vigasz a sok élettelen, papírízű jelenet tengerében. Howard azért néha felnyomja a potmétert és elárasztja a filmjét melodrámával: ilyenkor az áhítatos Tom Hanks mereven előre néz és nyel egyet, mintha ő is hallaná Hans Zimmer mindent betakaró, mennydörgő zenéjét. Aztán vége.

Ezért folyt a habzószájú, kidagadó homlokú vita, ezért kavargott a botrány, ezért született a sok felháborodott nyilatkozat? Ja, nem. Az azért volt, mert ennél jobb reklámkampányt azóta se találtak ki, amióta Mel Gibson vércafatos Passiója kasszát robbantott. Ron Howard filmje gyenge és főleg unalmas. Kétszer bukik és kétszer puffan. A világ egyik fele azért csalódik benne, mert olvasták a könyvet, a többiek pedig azért, mert nem: ők garantáltan összezavarodnak majd a követhetetlen, kusza hittan-vágtában. Kimerítő kaland, annyi szent